2017. augusztus 4., péntek

Még nem a folytatás. De mi a véleményetek erről?

Sziasztok! Tudom már nagyon-nagyon régen nem volt rész. De nem nagyon van ötletem a történet folytatásához. De félig már meg van a következő fejezet. Most egy kérdéssel fordulnék hozzátok. Nekiálltam átírni a történetet úgy hogy ne Teen Wolf Fanfictin legyen. Ennek a prológusáról szeretném kikérni a véleményeteket.
Nagyon sajnálom hogy ilyen hosszú időre eltűntem. De nem akarom mindenféle sablonos magyarázkodással húzni az időt. Remélem vagytok még akit érdekel. És megírjátok róla a saját véleményeteket. Nagyon érdekelne hogy ne csak magamnak írogassak.
Puszi, Alli

   Prológus
1007. Délnyugat Európa (ma Dél- Francia ország)

Kinézetem a palota ablakán. Amióta élek mindig tudtam, hogy nem tartozom ide, nem vagyok hercegnőnek való. A viselkedésem nem kicsit tér el az átlagtól, akárcsak a külsőm. A szüleim a királyi pár, mit ne mondjak, egyikőjükre sem nagyon hasonlítok, szőke hajuktól és barna szemüktől nagyon elüt a fekete hajam és jég kék szemem. De senki nem gyanakszik hogy nem a király az apám. Pedig nem ő az.  Én tudom, hogy ki a valódi apám, aki jelenleg a királyi udvarban dolgozik, mint a személyi testőröm. Andrew Lumière. Elsétáltam az ablaktól. Valahogy hiába itt nőttem fel, ez a hely sosem lesz az otthonom. Jobban vonz az erdő, a szabadság. De a hercegnő jelző vas béklyóval köt ehhez a helyhez. Bár az öcsém fog egy nap trónra ülni. Nem is baj, én nem bírnám azt a sok kötöttséget.
******
-          Az nem lehet! Nem verhettek át annyi éven keresztül! – őrjöngött a király. Az ajtó előtt hallgatózó királyné tudta, hogy itt a vége.
-          De felség! Ez az igazság ő nem az ön gyermeke! – mondta a lovag.
-          Apám miről beszél? – az ifjú herceg nem érthette mi folyik ott.
-          Silas, menny ki! – mennydörögte a király. A fia pedig távozott. – Hogy lehet ez? Miért csak most jöttünk rá erre az egészre? Hogy lehet, hogy ez tizenöt éven keresztül nem derült ki? – a király forrt a dühtől. Képtelenségnek tartotta, hogy a felesége ilyen csúnyán átverte volna. Hogy Moira nem az ő lánya. Bár ezen nem sokan lepődnek majd meg, hisz szinte egyáltalán nem hasonlít rá. De akkor is, nem gondolta volna, hogy már másfél évtizede hazugságban él.
-          Felség fogalmunk sincs, hogy sikerült ennyi ideig eltitkolniuk! – mondta a lovag a padlót bámulva. A lovagok közül sokan tudták, hogy Andrew csak a lánya miatt van a várőrségnél. De képzelni sem merték volna, hogy a lánya Moira hercegnő.
-          Fogjátok el őket! A feleségemet, Moirát és a lovagot is! Ezért szenvedni fognak! – a felbőszült király őrjöngött dühében. Freyen elszaladt megkeresni szerelmét. Ha neki meg is kell halnia, a lánya jusson ki élve a várból. A lánya erős képességekkel született. Hisz mégiscsak egy ősi boszorkány és egy ősi vérfarkas leánya. Freyen már most tudta, hogy ezer év múlva születni fog egy leány, aki ugyan kinézetre és ereje természetében lánya ikertestvére lehetne mégis más lesz. Ereje többszöröse, természete tüzesebb és harciasabb. Neki kell majd megküzdeni az ő és lánya hibáinak következményeivel. Gondolataiba merülve csak azt vette észre, hogy Andrew előtt állt.
-          El kell vinned innen. Rájött. Nem engedhetjük, hogy baja essen! – mondta kétségbeesetten.
-          Mi történt Freyen? – kérdezte aggódva a lovag.
-          A király rájött. El kell vinned Moirát egy biztonságos helyre, ahol soha nem találnak rá. Kérlek, védd meg őt. – mondta a királyné zokogva.
-          Ő a lányom! Mindentől megvédem, esküszöm! - felelte Andrew határozottan. – De veled mi lesz? – a határozottság távozott a hangjából és helyét mély aggodalom vette át.
-          Az én életem parányi súly csupán. Ahogy a tied és Moiráé is. Az igazi értelme a dolognak csak ezer év múlva lát napvilágot. Az ő megszületésének érdekében kell a lányomnak életben maradnia. – az utolsó csók után útjára küldte a lovagot ő pedig a várudvar felé vette az irányt. El kell terelnie az őrség figyelmét.
******
Andrew felszaladt Moira lakosztályához. Ismerete annyira lányát hogy még nem alszik. Legalábbis nagyon remélte. Tudta jól ma este örökre elveszítette Freyent. De az esküjét soha nem szegné meg. Amíg él védeni fogja a lányát. A szerelmük emlékéért és a jövőben születendő gyermekért. Csak azt tudják, hogy ezer év múlva fog megszületni a leány. De se többet se kevesebbet róla. Berontott lánya hálótermébe. Igaza lett, az egykori hercegnő az ablakban állt és bámult ki a sötétbe.
-          Moira pakolj! El kell mennünk! A király rájött, hogy nem az ő lánya vagy. El kell hagynunk a kastélyt most azonnal. – mondta a lovag és kivezette a hálóterméből a zavarodott lányt.
-          Anya is jön? – kérdezte a lány.
-          Sajnálom kicsim. Őt már soha többé nem láthatod. – mondta szomorúan a fiatal lovag.
-          Végre! – sóhajtott fel a lány. – Utáltam ezt a helyet. Még az erdő közepe is inkább az otthonom, mint ez a vár. - ezzel lesietett a titkos átjárón a cselédudvarba. Apja fejére húzta a köpenye csuklyáját. Sikeresen kijutottak a várudvarból mire megszólaltak a harangok. Ez jelezte a hajtóvadászat kezdetét, a célpont pedig Moira és Andrew volt. Mire az erdő széléhez értek már fáklyák gyúltak mindenfelé. Túl közel voltak, a kutyák már majdnem utolérték őket. Nem volt már hova menekülniük. Moira elbotlott egy kiálló gyökérben. Mire felállt volna az egyik fiatal vadász utolérte. Itt lenne a vége? Csak ez az egy kérdés lebegett a szeme előtt. De nem félt. A halál számára nem volt ijesztő, az élete titkokból, hazugságokból és menekülésből állt. A halál hozhatta volna meg számára a régen áhított nyugalmat. Mindig szerette a csendet és a békét. De ahogy felnézett az ifjú vadászra, aki alig lehetett két évvel idősebb nála, mégis félelem töltötte el a szívét. De az a fegyvere helyett ő a karját nyújtotta.
-          El kell tűnnöd innen! Hol hagytad Andrewt? – kérdezte és felhúzta a földről. Moira próbált elhúzódni, de a vadász nem engedte. – Nem foglak bántani. El kell tűnnünk innen! – mondta és elkezdte abba az irányba húzni amerre az előbb is indult. Azt sem tudta, hol van az apja. Próbált eltávolodni a fiútól. Nem tudta ki ő, és hogy megbízhat e benne. De nem is bízott benne.
-          Ki vagy? – kérdezte elcsukló hangon a fiatal lányt.
-          A nevem William felség! – küldött egy biztató mosolyt a zavarodott Moira felé.
-          Nem vagyok felség! Soha nem is voltam az. – mondta a lány magabiztosan.
-          Bocsánat, Moira! – vigyorgott pimaszul a fiú.
-          Moira! – a kétségbeesett hang valahol előttük szólt. Amikor Andrew meglátta a lánya kezét szorító vadászt, levegőt is elfelejtett venni. – Engedd el! – mondta félig kérlelve és félig parancsolva. – Ha bántani merészeled…
-          Nem fogom bántani! Segítek nektek kijutni innen. – mondta Will az aggódó apának. – Gyertek, ha nyugatnak megyünk, le tudjuk rázni a vadászokat. – mondta a fiú és elindult az említett irányba.
-          Miért bízzunk meg benned? Honnan tudjuk, hogy nem viszel minket egyenesen a vadászok karjaiba? – kérdezte Moira. Ilyenkor tényleg hasonlított egy uralkodóhoz.
-          Nem tudnék neked ártani! – mondta és a szemében valamilyen furcsa érzelem cikázott végig. A lány ilyet még soha nem látott. Nem élt még elég ideje ahhoz, hogy minden érzelmet ismerjen. – Csak bízz meg bennem, esküszöm, hogy nem kell csalódnod bennem úrnőm. – mondta egyenesen a lány jég kék szemeibe nézve.
-          Ez esetben induljunk! – mondta a lovag. Hogy honnan jött ez a hirtelen bizalom? Látta az érzelmet a fiatal vadász szemében. Ő is így nézett Freyenre. Ilyen érzelmeket nem lehet megjátszani. – Sietnünk kell, ha nem akarjuk, hogy utolérjenek.
-          Egyet értek, induljunk azonnal!
Csendbe szelték az erdőt. Egy idő után nem hallották a kutyák csaholását. Nem tudták merre tartanak csak azt, hogy el onnan olyan messze, amennyire csak lehet. A fiú néha hátranézett a mögötte baktató lányra. Mindig csodálta a fiatal szépséget. Soha nem azt csinálta, amit mondtak neki. Kitartott az elvei mellet. Soha nem volt azaz elkényeztetett hercegnő, aki rózsaszín fátylon keresztül nézi a világot, mindig reálisan nézte a kemény valóságot. Kardal harcolt, és ha valami nem sikerült, akkor azt újra megpróbálta. Ez volta az oka annak, hogy beleszeretett. De amikor meghallotta, hogy rá kell vadásznia. Az volt az a másodperc, amikor dezertált. Soha nem tudott volna ártani a lánynak. Már órák óta gyalogoltak, amikor meglátták a hajnal első fénysugarait. A fiatal lány már alig állt a lábán. De semmiért sem vallotta volna be ezt az előtte gyalogló két férfinek. Erős nőnek tartotta magát, ezért nem hisztizett. Most veszítette el mindenét, de ő mégis talpon volt. Nem nyavalygott, pedig már majd leszakadt a lába. Az előtte sétáló fiú csodálta a lány kitartását. De látta nyúzott vonásain, hogy fárad. Egyenesen egy kikötő város felé tartottak. Szándékukban állt elhagyni a kontinenst. A nap már delelt, amikor megálltak pihenni. Moira nagy örömére, mivel már mázsás súlyoknak érezte a lábait. A lány nem tudta hova tartanak, hisz vele ezt nem beszélték meg. Ahogy Moira a fa törzsének döntötte hátát szinte rögtön el is aludt. Will csak a lány finom szuszogására figyelt fel. Olyan békésen tűnt, mintha most nem épp az életükért menekülnének. Apró mosolyra húzta a száját, ahogy a szendergő szépséget nézte.
-          Ha így tudunk haladni, estére már Lieseben leszünk. Ott szerzünk egy hajót és elhagyjuk a kontinenst. –vázolta a tervet Andrew. Még mindig nem értette teljesen hogy a fiú miért is tart velük.
-          Ő mit fog szólni hozzá? – biccentett William az alvó lány felé.
-          Nem kell tudni a tervünket. Az a lényeg hogy olyan messze kerüljön, innen amennyire csak lehet. – mondta az apa. Tudta jól lánya nem szívesen hagyná el ezt a helyet. De nincs más választásuk. – Pihenj én addig őrködöm. –ezzel a fiú is a lány mellé ült és nem sokkal később ő is mély álomba szenderült. Hisz nem lenne ember, ha több tíz kilométer gyaloglás után nem fáradna el. A volt lovag mosolyogva nézte az alvó fiatalokat. Nem tudta mi lesz kettőjük kapcsolatának vége, de így ahogy egymás mellett aludtak, akár még boldog párnak is nézhetné őket az ember. Ő mindig ilyen férjet kívánt a lányának.
******
A nap már lemenőben volt mikor William arra ébredt fel, hogy valami a nyakát piszkálja. Ez a valami a vállán alvó lány puha lélegzetvétele volt. Végül mindketten felkeltek és indultak tovább. Mire a nap leszállt a hegyek mögött, ők is Liesebe értek. Liese kis halászfalu volt, de hajót, azt mindig lehetett kapni. Nem tudták, hogy az embervadászat híre idáig is eljutott e. Ezért Moira Willel maradt. Szereztek élelmet. Andrew pedig egy hajót. Úgy tervezték hogy pirkadatkor indulnak. De arra nem számítottak, hogy egy asszony felismerte a leányt. Mire hajóra szálltak volna már lesben állt a királyi gárda. Készen a szökevények elfogására. Moirának nagyon furcsa érzése támadt, ahogy a hajó felé vették az irányt. Lehet érezte, hogy valami közeleg. Bár anyjával ellentétben ő nem rendelkezett a látás képességével. De úgy érezte most jól jönne, ha tudná mi vár rá. William elkapta a lány karját. Az angyalarcú lány felnézett a nálánál két fejjel magasabb fiúra.
-          Tessék! Ezzel vészhelyzet esetén meg tudod védeni magad! – mondta a vadász és a lány kezébe helyezett egy míves tőrt. A harminc centis penge veszélyesen csillogott a hajnali napsütésben, a nyelét és a keresztvasat apró kövekkel rakták ki. – Ha valami nem úgy sül el, ahogy terveztük. Megpróbálok mindig melletted maradni. – ezzel egy további szó nélkül elindult Andrew után.
-          William. – kiáltott utána a lány. – Köszönöm, a tőrt is és azt is, hogy segítesz. – mosolygott rá a lány. De tényleg mosolygott. Nem, azaz udvarias vicsor volt, amit a palotában is használt köszönésre.
-          Nem tesz semmit. – húzta széles mosolyra az ajkait.
Ahogy végig vonultak a kihalt falun, semmilyen mozgást nem láttak. A falut a korahajnali köd borította. A csendet csak a három menekülő léptei törték meg. A kikötő szűkös folyósokból állt, a halas ládákból rakott tornyok magasan a fejük fölé értek. A csönd szinte kísértetiesnek hatott, olyan volt ez mit a vihar előtti csend. Érezni lehetett a levegőn a közelgő vihart. Már majdnem a hajónál voltak mikor az első lovag nekik rontott. Andrew előrántotta a kardját. A fém csattanása a másikon vészjóslóan törte meg a kikötő csendjét. Will elkapta a lány kezét és a hajó felé rángatta. Két lovag utánuk indult. A vadász a háta mögé rántotta a lányt. Ügyesen hárította a feléjük érkező csapásokat. A lány is előrántotta a tőrt.
-          Moira menekülj! A hajón találkozunk. – mondta a fiú és lökött egy célirányosat a lányon. Moira a hajó felé indult, de valaki elkapta a csuklóját. Egy kard lendült felé. Maga elé kapta a tőrt.
-          Véged. – morgott rá a lovag. Egy ügyes mozdulattal a lovag szívébe állította a tőrt. A vér minden irányba fröcskölt. Gyorsan a hajó felé kezdett rohanni. De ismét utolérték. Mielőtt azonban a lovag lesújthatott volna a lányra egy kard haladt keresztül a mellkasán.
-          Semmi baj, itt vagyok. – ölelte át fél karral a lányt William. Moira reszketett a félelemtől. Látta, hogy apja három másik lovaggal küzd. De egy negyedik a háta mögé állt és leszúrta.
-          Apa! – kiáltotta el magát, a hangja kétségbeesett sikítássá vált. A feléjük igyekvő lovagokat pedig mintha szél sodorná el, szikrák pattogtak mindenfelé. – Ne, apa! – a lány térdre rogyott. A fiú a karjaiba kapta a zokogó lányt és felsietett vele a fedélzetre. Felhúzta a horgonyt és a hajó elindult a végtelen tengeren át egy új élet felé.
Napok teltek el mire Moira újra hajlandóságot mutatott arra, hogy Williamhez szóljon. Addig csak volt, se nem evett se nem ívott. A fiúnak a szíve szakadt abba, hogy ilyen rossz állapotban kellett látnia. Szívesen átölelte volna, hogy meg vigasztalja a lányt. De nem tehette. Amikor egy este a lány mellé lépett nem tudta mit akar.
-          Még meg sem köszöntem, hogy megmentettél. Szóval köszönöm. – mondta a lány, de közben a semmibe bámult.
-          Nem tesz semmit. Ez a kötelességem. – mosolygott rá Will.
-          Nem, nem az. A munkaköri leírásodban soha nem szerepelt hasznavehetetlen hölgyek megmentése! – csattant fel a lány.
-          Nem vagy hasznavehetetlen! Én akarom, hogy a feladatom legyen. Emlékszel mit mondtam? – a lány még mindig nem nézett a vadász szemébe. Csak meredten bámulta a végtelen óceánt.
-          Hogy nem fogok csalódni benned? – Moira nem volt biztos benne melyik ígéretét kérdezi. A rövid ismertségük alatt rengeteg mindent megígért neki.
-          Meg azt is, hogy megvédelek, bármitől bármi áron. – mondta és bizonytalanul átkarolta a lányt. Az pedig átölelte a derekát és a mellkasába fúrta a fejét.
Ott akkor abban a pillanatban úgy érezték minden tökéletes. De tudták, hogy holnaptó újra indul a hajsza. Lehet, hogy életük hátralévő részét meneküléssel kell tölteniük. Hiába hitték, hogy mindennek vége, valójában ez volt csak az igazi kezdet. Mert vannak dolgok amiket Freyen nem mondott el a gyermekének. A legenda, a születendő leány. Moira születése felbolygatta a természetfeletti törékeny és ingoványos egyensúlyát. Amit egyszer majd valakinek helyre kell állítania akár az élete árán is.                             

2 megjegyzés:

  1. Üdv újra itt! Már hiányoltalak. Tetszik, szerintem jó lesz! A Teen Wolf-os részekkel mi lesz?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia. Örülök hogy tetszik. A Teen Wolf-ost sem akarom befejezni. csak most nem tudok hozzá írni. Félig kész a fejezet csak nincs ötletem folytatni. Ebből pedig sokkal tovább tart megírni egy fejezetet. De jó újra itt lenni.

      Törlés